Legendás család sarja. Nagyapja Karinthy Frigyes író, költő, műfordító, édesapja: Karinthy Ferenc író, nagybátyja: Karinthy Gábor költő, és Zsigmond a kutya.
Karinthy Márton mégsem az elődök kitaposott útját választotta, színházcsináló lett.
Beszélgetésünk színhelye, a Hadik Kávéház.
Gaál Tamás: Szeretsz hazai pályán interjút adni?
Karinthy Márton: A Hadik olyan, mintha itt születtem volna. 1920 – 32 -között itt zajlott családom és a magyar irodalom története. Csak itt szeretek lenni, utálok Pestre járni, ezért van Budán a színházam. Egyébként a kávéházat 1994 – ben én avattam föl.
G.T.: Induljunk el a kályhától: miért nem folytattad a családi hagyományokat?
K.M.: Apám miatt lettem színházi ember, a zajos családomban nem rúgtam labdába, apám mindig lelegyintett: „Marci, ne humorongj!” Ez nekem akkor nagyon fájt. Csodálatos társaság járt annak idején hozzánk, én is oda akartam tartozni, de nem volt levegő számomra. Ezért nem folytattam a családi hagyományokat.
G.T.: Elsőre felvettek a Színművészeti rendező szakára. Kik voltak tanáraid, milyen útravalót kaptál tőlük a pályádra?
K.M.: Marton Endre volt az osztályfőnököm, Kazán István, Babarczy László, Hegedűs Géza, Szöllőssyné, voltak a tanáraim, mindenkitől tanultam valamit. Gyárfás Miklóstól rengeteget kaptam, ő élni is megtanított.
G.T.: Friss diplomásként hova szerződtél?
K.M.: Szolnokon kezdtem, azután jött Békéscsaba, Pécs, Thália Színház.
G.T.: Előtanulmányként értékeled a vidéken eltöltött évadokat?
K.M.: Alaptanulmányként ott tanultam meg rendezni. Darabot én választottam, én is osztottam ki a szerepeket (ez Pesten nem így működik). A saját utamat kellett járni, magamnak akartam megfelelni.
G.T.: És jött a „halálugrás”, magánszínházat alapítottál 1982 – ben. Hogyan fogadta a szakma a váratlant, illetve milyen hatással volt az akkori színházi életre?
K.M.: A szakma először gyanakodott, lekezelő volt, „a Marci úgyis megbukik”. Nem hittek a létjogosultságban. A színházi életre pozitív hatással volt, aminek valódi hatása évtizedek múlva jelentkezett.
G.T.: Ma a volt Haladás Mozi épületében működik a színházad. Az előadások, majd' mindig teltházzal mennek. Hogyan sikerült a nézőket idecsábítani?
K.M.: Úgy sikerült, hogy egy itt talált táblára felírtuk: Karinthy Márton etetése tilos! Egy papírbolt volt a szomszédban (ami jelenleg előcsarnokunk része), a tulaj azt kérdezte, ki fog ide színházba jönni? 25 év elteltével annyit mondott: „könnyű magának, jó helyen van a színház!”
G.T.: Ha a rengeteg bemutatóból kéne egyet kiemelnem, az a Meseautó című produkció volt, Máthé Erzsi és Antal Imre főszereplésével. Neked melyik előadás a kedvenced?
K.M.: Nekem a „Fiúk a csapatból”. 1992–ben mutattuk be, ami szerintem akkor témailag és művészileg egyaránt áttörés volt. Erre az előadásra a szakma és a közönség egyszerre figyelt fel, mind a két oldalról pozitív jelzéseket kaptam.
G.T.: Az öröklött írói vénád mégsem veszett el, két könyv az eredménye. Ördöggörcs, illetve a A vihar kapuja, címmel. Mi késztetett arra, hogy tollat ragadjál?
K.M.: Egy új pánik lett rajtam úrrá! A színház futóhomokra épül, úgy éreztem, elég sok keserűség és sérelem gyűlt össze bennem a családommal szemben, le kéne ezeket írni. A másik, a doktori disszertációm alapja volt, azt formáltam átbeszélgetős könyvvé. Azóta nagyon sokan idéznek belőle és emlegetik.
G.T.: 2013 – ban, munkád elismeréseként Kossuth-díjjal tűntettek ki. Mit éreztél, amikor megkaptad?
K.M.: Itt volt az ideje! Előtte több kisebb díjat kaptam (Új Buda Díszpolgára, Príma Díj). Tíz évig voltam különböző állami díjakra felterjesztve, (Jászai-díj, Érdemes Művész, Kiváló Művész) de egyből Kossuth-díjat kaptam. A sok bizonyítási kényszer miatt, elégtételt éreztem.
G.T.: Végezetül, mi a mérlege, a Karinthy Színház 37 évének?
K.M.: Úgy gondolom, ez az időszak, már a színháztörténet része is, de az oly sokat emlegetett színházi struktúraváltásnak, mindenképpen. Örülök, hogy az emberek szívesen járnak színházamba, megcáfolva azt a hiedelmet: jó színházat csak Pesten lehet csinálni!
A helyzet azóta sem változott.
Az utolsó kérdésre a választ Karinthy Márton egy nekem adott interjúban, 1997 – ben adta.
Fotók: Telegdi Ágnes
